Seres Antal: “később pontosítottam, hogy rákos beteg gyerekeket szeretnék tanítani”

Mert igenis, a zenének gyógyító ereje van! 

Erről pedig kivel mással tudna igazán hitelesen beszélgetni Bíró Zsolt a Fáklya Rádió Cool-Túra című műsorában, mint Seres Antallal, a Zenével a Rákos Gyermekekért Alapítvány vezetőjével. Egy érdekes, izgalmas, ugyanakkor roppant megható interjú, amiből kiderül, miért is fontos, hogy megismerkedjenek a zenével a beteg gyermekek.

Ez az adás egyébként is történelmi volt, hiszen most először lehetett nem csak hallgatni, hanem nézni is műsort, a Fáklya Rádióta Twice csatornáján. Mostantól minden beszélgetést így is nyomon követhetünk.

Így Seres Antalt kamerák kereszttüzében faggathatta Bíró Zsolt, ám egyik fél sem zavartatta magát, hiszen a téma kimeríthetetlen, s a felek hamar megtalálták a közös hangot. Gyorsan kiderült tehát, hogy Antal már egészen korán, négy éves kora környékén megismerkedett a zenével, ami rögtön magával is ragadta a kisfiút: keresztapja foglalkoztatott dobos volt, s örömmel tanítgatta a kis Antalt, akiről hamar kiderült, hogy remek ritmusérzéke volt. Ám a sport is fontos volt a Seres család életében, így sporttagozatos általános iskolában járt.  

„A sport nagyon sok mindenre megtanít: kitartásra, fegyelmezettségre például, de lehetne még sorolni. A zene mellett húsz évig röplabdaedző voltam, rengeteg gyermekkel találkoztam. S amit a sportból tanultam, azt alkalmazni tudtam a zenei világban is. S igeni büszke vagyok rá, hogy nyolcadikig 130 érmet szereztem, s abból 90 aranyérmem volt.”

Seres Antal egyébként nem szégyellte a beszélgetésben sem feleleveníteni családi hátterét, hogy bizony szülei putriban nevelkedtek, édesanyjának öt elemi végzett csupán, így érhető, hogy gyermekeiket mindig a szorgalmas tanulásra és a társadalomba való beilleszkedésre bíztatták.

„Nagyon dolgos, jó emberek voltak, akik ösztönösen neveltek minket, és nagyon jól nyúltak a dolgokhoz, szerintem nagyon jó pedagógiai érzékük volt.  Mindig hangsúlyozták, hogy legyen egy jó szakmánk. Sajnos én annak idején hoztam egy rossz döntést, amit ma már másként csinálnék: nyolcadikban inkább azt a döntést hoztam volna, hogy kosárlabdázóként folytatom tovább gimnáziumban és nem szobafestőnek tanulok tovább. Igen, elismerem, egy kicsit a tudatosság hiányozott a szüleimből, amiről nem tehettek.” 

A zenéhez 16 éves kora környékén tért vissza: cigányzenét játszott, holott Anti nem beszél cigányul és nem is állt túl közel hozzá a stílus. Hamarosan egy színjátszókörben találta magát, ahol gyorsan sikereket ért el, öccseivel együtt: Presser, Zorán és Koncz Zsuzsa szerzeményeket dolgoztak fel, s roppantul élvezték a munkát. 

Egy Gipsy King’s koncert viszont felnyitotta Anti és testvérei szemét: eldöntötték, hogy a latin zenében képzelik el a jövőjüket. Jött az érettségi, a klasszikus gitár és a jazzgitár tanulás s a cél: zenésszé válni! Az elhatározást tettek követték, nagyon komoly tanulási folyamat, egyre több fellépés és az önigazolás: jó zenésszé vált Seres Antal, rengeteget dolgozott, végigjárta a ranglétrát míg eljutottak addig, hogy a lemezmegjelenés is összejött a Fivérek zenekarnak, majd következett a Megasztár és megannyi koncert és siker. 

Tizenkét évvel ezelőtt pedig megalapította a Zenével a Rákos Gyermekekért Alapítványt, amelyet leginkább az mozgatott, hogy Antal életéből roppantmód hiányzott a tanítás, a gyermekekkel való foglalkozás. 

„Mondtam is Fivérek zenekar menedzserének, hogy én szeretnék gyerekekkel foglalkozni, majd nem sokkal később pontosítottam, hogy rákos beteg gyerekeket szeretnék tanítani, segíteni neki. Innen indult az egész, s a szegedi onkológián folytatódott. Lelkileg is nagyon megérintett ez az egész, hiszen elmondták, hogy olyan gyerekek is elkezdtek zenét tanulni, akik több mint valószínű nem gyógyulnak meg soha. Ez persze megviselt, de adrenalinlöketet is adott.” – mondta Antal, majd Szeged után következett a Madarász utcai Gyermekklinika, a budapesti Heim Pál Gyermekklinika Onko-hematológiai osztálya, és már a Semmelweis Egyetem II-es számú Gyermekklinikáján is megtalálható az alapítvány.

Antal azt mondja, ez színtiszta hivatás a számára, marketingnek nyoma sincs. Ezt nem győzi hangsúlyozni, sokakban erősíteni is kellett, hogy tényleg csak segíteni szeretni, adni. Anti pedig mesélt, mesélt, hiszen tényleg sokat jelent neki az alapítvány.

Felelevenítette a 16 éves Kristóffal való találkozását, aki egy 16 éves sportoló fiú volt, s amikor megismerte, már 9 hónapja feküdt az intenzív osztályon.

„Nem azért megyek be, hogy sajnáljam ezeket a gyereket, hanem hogy gitározzak nekik! Ez pedig többnyire működik, mert az őszinteségre van szükségük!” – hangsúlyozta Anti, de többet nem árulunk el, mert érdemes meghallgatni ezt a lelket simogató beszélgetést egy különleges emberrel, Seres Antallal, Bíró Zsolt közreműködésével.